Kék túra...


Országos Kéktúra 18. sz. túra: Cserhát: Ősagárd – Becske

Országos Kéktúra 19. sz. túra: Cserhát: Becske - Nógrádsipek

1. nap: Ősagárd – Kétbodony (21 km)


A március 15-i hosszú hétvégén háromnapos Kéktúrára indultunk. Ezúttal az OKT cserháti szakaszán 
mentünk tovább. Vasárnap reggel először vonatra szálltunk Vácig, majd Vácról busszal mentünk tovább 
Ősagárdra. A buszról leszállva rátérünk a kék útra. A községet egy mezőgazdasági épület mellett hagyjuk 
el. Innét utunk egy kisebb erdős szakasz után szántóföldek mentén halad tovább. Az út hosszan halad 
előre és bár némi emelkedést tapasztalunk, még sem érezzük ezt fárasztónak. Aztán elágazáshoz 
érkezünk, ahol a kék jelzés egy éles bal kanyarral erdőbe visz minket. A szántóföldi emelkedés után 
valamivel erősebb, de még mindig könnyen teljesíthető kaptató következik végig a Galamb-hegy gerince 
mentén. Balra tekintve egy idő után ismerős templomtorony tűnik fel. A szántóföldek utáni bal kanyar 
egészen Ősagárd falujáig vezetett minket vissza. A falu házai mélyen alattunk terülnek el és jól kivehető 
az a földút is, melyen eddig végighaladtunk. A falu mögött a Naszály még ilyen távolból is tekintélyesnek 
nevezhető csúcsát pillanthatjuk meg. Folytatjuk tovább utunkat az erdős hegygerincen, ám csakhamar 
egy réthez érkezünk. Kellemes tempóban ereszkedünk le, jelet nem látunk magunk körül. Ez azonban 
cseppet sem rémíszt meg minket, jól látjuk magunkat előtt utunkat. Jobboldalt egy erdősáv tűnik fel, 
mögötte pedig már megpillanthatjuk Felsőpetény házait. A rét aljához érve szántóföldek mellett 
folytaódik utunk, mely Felsőpetény széléig vezet minket. Az első házakat elhagyva hamarosan 
elágazáshoz érkezünk. Bár az út egyenesen visz tovább, mi azonban balra kanyarodunk, hogy egy 
kőhídon áthaladva begyűtjsük három napos túránk első pecsétjét. A felsőpetényi kocsmához, sajnos, 
"szieszta" idején érkezünk. Ez a "probléma" aztán utunk során többször is visszaköszön. A kocsma 
teraszán lepihenünk, megebédelünk, majd a pecséteket begyűjtjük és indulunk vissza kék jelzésre. Az út 
mentén jobbra tőlünk egy kastély falai tűnik fel. Útleírásunkból szerzünk tudomást arról, hogy a 
felsőpetényi Almássy-kastély mellett haladunk el. A következő három napban sok-sok általunk érintett 
faluban fedezünk fel még ilyen szép kincseket. A kastélyt elhagyva ismét egy volt téesz épület mellett 
mondunk búcsút a falunak. Utunk hamarosan egy távvezeték nyomvonalát követi. Mellettünk jobbra 
fiatal fenyves erdő tűnik fel, balra pedig egy bekerített mező kísér minket végig hosszan, szinte egészen 
következő állomásunkig, Alsópetényig. A fenyvest és az elkerített mezőt lassan újból szántóföldek és egy 
fiatal erdőszakasz váltja fel, majd egy nagyobb farm mellett beérünk Alsópeténybe. Utunk a falu 
főutcájába torkollik. Előttünk egy újabb nemesi kúria tűnik fel, a gyönyörűen felújított  Gyurcsány-Prónay 
kúria. A főúton végighaladva a falu kocsmájában újból begyűjtjük pecsétünket, majd meglátogatjuk a falu 
híres Hármaskönyv fogadóját. A település egykori birtokosa, Werbőczy István, akinek híres könyvéről 
kapta e fogadó a nevét. A felfrissülés után a főútról letérve folytatjuk utunkat. A mellékutcákon 
emelkedve hagyjuk el Alsópetény határát. Szántóföldek mentén, a falu határát jelző kereszt mellett 
fordulunk balra. Majd hamarosan ismét betérünk az erdőbe. Nemsokára gyümölcsöskertek tűnnek fel 
mellettünk, majd egy üres telek mellett hosszan elidőzünk. Gyönyörű panoráma tárul elénk. Magasan a 
falu felett vagyunk, előttünk a Cserhát csúcsai, köztük a jól ismert Naszály csúcssal, alattunk Alsópetény 
hosszan kanyargó utcái és ismét nem tudunk szó nélkül elmenni a falu romantikus fekvésű római 
katolikus templomja mellett sem. Nehezen hagyjuk magunk mögött a pazar fekvésű, nem mellesleg 
eladó telket. Utunk ezután emelkedni kezd, talán most tapasztalunk először jelentős szintemelkedést 
ezen a napon. Szótlanul haladunk végig a széles úton, majd az erdőbe érve megpillantjuk a Kékesi 
vadászházat. Az alul kő, felül farönkökből épült ház valamint az előtte lévő padok távolról hívogatóak, 
közelebb érve azonban szomorúan tapasztaljuk, hogy rendkívül elhanyagolt állapotban van. Nem is 
időzünk itt sokat, haladunk tovább az erdő mentén. Hosszú menetelés következik, az út jól, talán 
túlságosan is jól jelzett. Szinte minden 50-100 méterre jut egy tájékoztató tábla, melyek egy idő után már 
semmilyen érdemleges információval sem szolgálnak számunkra. Több mint kétórás gyaloglás után érjük 
el Romhány határát. A faluban először felkeressük a Lilla Presszót, hogy pecsételhessünk, majd egy kis 
pihenő után áttérünk az út túloldalára, és az egykori csempegyár romos épülete mellett szépen-lassan 
elhagyjuk a települést. Alig teszünk azonban pár lépést a betonúton, már át is értünk Kétbodonyba. 
Először Felsőbodonyt érjük el. Az út mentén számos helyen látunk OKT-s zászlókat és két szálláshelyet is 
felfedezünk, mi azonban megyünk tovább a műúton és egy éles bal kanyar után megkezdjük utunkat 
alsóbodonyi szállásunk felé. A dombra felkapaszkodva csakhamar el is érjük a testvértelepülést. Egy 
hármas elágazáshoz érünk, a kék jelzés jobbra folytatódik. Itt fogjuk folytatni utunkat holnap. Balra 
kanyarodva csakhamar elérjük aznapi szálllásunkat, majd lepakolva gyorsan visszatérünk a falu 
főutcájához, hogy a közeli Hanga Presszóban begyűjthessük aznapi utolsó pecsétünket.  






2. nap: Kétbodony – Cserhátsurány (28 km)


Miután összekészülődtünk a tegnapi napon említett kereszteződésben tértünk vissza a kék jelzésre. Nagy 
etap áll előttünk, ezért még reggel felhívjuk aznapi szállásadónkat, hogy bevásároljunk számunkra aznap 
este. A mai úton ugyanis, még az előző napi településeknél is kisebb falvakat fogunk érinteni, nyitott 
boltra nem nagyunk számítunk. Kétbodonyt ismét egy volt téesz épület mellett hagytuk el. A tegnapi 
felhős, kissé borongós időt ma ragyogó napsütés váltotta fel. A felhőtlen égbolt lassan ruházatunkon való 
lazításra kényszerített minket, főleg miután az téesz épületeket elhagyva egy erős kaptatóval 
találkoztunk. Alig észrevehető, mégis fárasztó emelkedés következett, ám az izzasztó utat kárpótolta a 
hegygerinc nyújtotta csodálatos látvány. A fák mögött hegyek-dombok sorjáztak. Hamar 
megbarátkozunk a gondolattal, hogy a Cserhát nem ismeri az egyenes fogalmát, itt nincsenek sík 
területek, csak dombok, hegyek, melyek igazán változatássá teszik ezt a vidéket. A hosszú kaptatás után 
balra kanyarodva egyszer csak fiatal erdőhöz értünk. A tavaszt egyelőre még csak az üdítően zöld pázsit 
és pár kora tavaszi virág jelzi. A ritkás erdő között beszűrődő napfény azonban mégis csodálatossá teszi 
túránk elejét. Majd a fiatal erdőt magunk mögött hagyva ligetes-bokros domboldalban kezdjük meg az 
ereszkedést. Nemsokára azonban, egy bal kanyart véve újabb domb megmászására kér minket a túra, 
melyen túljutva már megpillantjuk a Vác-Balassagyarmat vasútvonal síneit. A vasúti átjárón áthaladva, 
egy kedves kis erdei útra térünk rá. Jobboldalunkon a sínek még egy darabig elkísérnek minket. A kék 
jelzések alatt több ponton is megjelenik a becskei cukrászda hirdetése. Reménykedve gondolunk arra, 
hogy a faluba érve szendvicseink mellett talán egy kis édességgel is fel tudjuk magunkat frissíteni. Az 
erdőből kiérve lankás szántóföldekre érünk. Helyenként találunk utakat, máskor a szántóföldek szélén 
vagyunk kénytelenek menetelni. A sokadik szántóföldet magunk mögött hagyva, egy domboldal 
megmászása után megpillantjuk következő állomásunkat: Becskét. A hegyoldalban meghúzódót temető, 
templom valamint a tőlük nem messze lévő Megvilágosodás sztúpa csodálatos kilátást kölcsönöz a 
településnek. A tűző nap miatt kitikkadva érkeztünk a falu szélére. Vágyakozva gondolunk a falu 
sörözőjére és cukrászdájára, a pecsételőhelyre érkezve azonban, sajnos, zárt ajtókat találunk. A söröző 
épp sziesztáját tartja, a cukrászda, sajnos, csak április 1-n nyílik. Jobb híján a falu vegyesboltja melletti 
pihenőhelyen fogyasztjuk el szendvicseinket, majd hamarosan továbbállunk. A főútról jobbra fordulva 
hagyjuk el Becske utolsó házait. Az erdőbe érve ismét szintemelkedés fogad minket, de nem csüggedünk 
el, mert az előzetes ismeretek szerint ezen a ponton tavaly módosítottak a Kék túra útvonalán, így 
jelentős szintemelkedést már nem vártunk. Sajnos, nem lett igazunk. A túra legnehezebb emelkedői 
következtek, elérkeztünk a Szanda-hegy ikercsúcsainak megmászásához és bár az új Kék túra a csúcson 
található várhoz már nem visz fel, a várhoz vezető izzasztó, kaptatós út nagy részét bizony meg kell 
tennünk. Kemény, fárasztó, bő két órás kapaszkodás után érkezünk el a szandai vár aljához. Itt útitársaink 
egy része lepihen, páran pedig megpróbálkoznak a csúcs meghódításával. Mintegy tíz perces fárasztó 
sziklamászás után érjük el a vár romos szikláit, ahol páratlan látvány fogad minket. A hegy tetőre érve 
nemcsak a Cserhát illetve a közeli Mátra csúcsait pillanthatjuk meg, de a tiszta időnek köszönhetően 
egészen a Tátra havas csúcsáig ellátunk. Miután kigyönyörködtük magunkat, visszaereszkedünk, ahhoz az 
elágazáshoz, ahol túratársainkat hagytuk. A vár után már egy jól megérdemelt lejtő várt minket, mely a 
Szandaváralja közelében fellelhető Mária-forráshoz vezet minket. A friss vizű forrás mellett pihenő 
padokat találunk, a talajon pedig tömegével virágzik a hóvirág. A víz és a látvány a testünket és a 
lelkünket is felfrissíti, így egy kicsit könnyedebben indulunk tovább a rétek mentén le egészen 
Szandaváraljáig. A réteket elhagyva, egy elágazásban aztán elbizonytalanodunk. Jelet nem találunk, ezért 
vakon indulunk el az egyik úton, így érjük el a falu első házait. A faluba érve azonban még mindig nem 
találjuk a jeleket, jó 10 perces körbejárás után találjuk meg az első jelzést, bár itt is inkább az útleírás 
illetve egy falusi néni semmint az új kék táblák segítettek minket. Aztán csakhamar megtaláljuk a 
leírásban említett buszfordulót. Itt pecsételünk a füzetünkbe, majd rövid pihenő után indulunk tovább 
Terény felé. Ismét dimbes-dombos szántóföldek mentén hagyjuk el Szandaváralját, majd egy elkerített 
rét mellett jobbra fordulva kis ideig az erdős domboldalon menetelünk tovább, aztán egy dombgerinc 
tetején folytatjuk utunkat. Lassan a késő délutáni órákba érkezik az idő, de a nap még mindig magasan 
erősen süt. Kis idő után jobb oldalunkon újból feltűnnek a Szanda csúcsai, mely jól jelzi: ismét tettünk egy 
hajtű kanyart túránk során. A domboldalról leérve, balra fordulva elérjük Zsabica hatalmas szántóföldjeit. 
A földek mellett hol jobbra, hol balra kanyarog a kék jelzés, majd a sokadik kanyar után meglátjuk 
magunk előtt Terény házait. Egy hosszú egyenes földút végén megérkezünk a faluba, majd a templom 
oldalában újabb kék tábla fogad minket. Bár az útleírás balra kanyarít minket, a frissen kitett kék tábla 
szerint jobbra kell fordulnunk Szandára. Csodálkozunk, nem értjük a dolgot. Dehát célállomásunk, 
Cserhátsurány Terénytől északra található, akkor miért akar a kék visszavezetni minket Szandára? 
Elbizonytalanodunk, a csapat egyik fele balra, a régi úton indul el, a másik jobbra az új jelzés szerint. Egy 
kereszteződésben aztán helyi lakosokkal találkozunk, akik elmondják, hogy az új út már nem a terényi 
műúton vezet át, hanem a Terény mögötti dombokon keresztül. Hezitálunk, végül a közelgő sötétedés és 
a szintkülönbségek ismeretének hiánya a régi kék út felé húzza a mérleget. A műutat választjuk, így 
hagyjuk el Terény faluját. Egy közel 50 perces menetelés után megkerüljük azt a dombot, melyen az új 
kék jelzés át szeretett volna minket vezetni. A domb elhagyása után balra egy kis út jelenik meg, letérünk 
tehát a betonútról és itt folytatjuk tovább utunkat. Egy kis kaptató után aztán meglátjuk Cserhátsurány 
házait. Lépteink felfrissülnek, reményteli, hogy hamarosan véget ér hosszú és fárasztó utunk. Csak úgy 
mint túránk során sokszor most is egy régi téesz épület köszönt minket először, majd az út végén egy 
jobb kanyarral térünk rá a falu főútjára. Egy kisebb ereszkedés után széles sík területre érünk. Előttünk a 
falu házai, jobbra egy kisebb domb oldalában pedig a falu temploma helyezkedik el. Egy elágazáshoz érve 
a kék jelzés balra fordul, ez azonban már a holnapi túránkra marad. Mi megyünk tovább egyenesen a 
Flamingó nevű presszóba. Ez szállásunk, pecsételőhelyünk és így mai végállomásunk is egyben.





3. nap: Cserhátsurány – Nógrádsipek (9,1 km)


Reggel heves esőzésre ébredtünk, melyet csak hamar havas eső majd hó váltott fel. Nem is volt kérdés 
egyikünk számára sem, hogy a tervezett hollókői végállomás helyett, a következő faluban, 
Nógrádsipeken fejezzük be három napos gyalogtúránkat. Nem szerettük volna, hogy az esős-saras idő és 
a Hollókőre vezető 400 méteres szintkülönbséget magában foglaló út felesleges szenvedéssé váljon 
mindannyiunk számára. Reggeli után összepakoltunk, magunkra kanyarítottuk pelerinjeinket, majd az 
előző napi elágazáshoz érve balra kanyarodva folytattuk utunkat a kék jelzésen. A faluból kifelé haladva a 
település több nevezettessége mellett is elhaladunk, először a Jánossy-kúria impozáns tornyú épülete 
mellett haladunk el, majd egy szépen felújított templomot végül az egykori Gyógypedagógiai Központot 
is érintjük utunk során. A falu szélére érve egy kereszt mellett jobbra kanyarodva folytatjuk utunkat a 
szántóföldek mentén. A hó egyre hevesebben szakad, a köd miatt nem sokat látunk a körülöttünk lévő 
tájból, utunkat azonban még se nevezhetjük monotonnak. Jobbra a szántóföldekre esett hó nyújt 
különös űrbéli látványt, míg baloldalt a friss hóköntösbe öltözött erdő kápráztatja el szemünk. A hónak és 
a reggeli hideg időnek köszönhetően a szántóföld melletti út kemény, fagyos és így könnyen tudunk 
haladni. Utunk enyhén emelkedik felfelé, mely nemsokára egy erdőben folytatódik tovább. A sűrű hóesés 
eddigre már teljesen befedett mindent, csodálatossá varázsolva ezzel erdei utunkat. A gyönyörű kilátás 
egy pillanatra elgondolkodtat minket: ha az időjárás ilyen csodálatos marad, lehet mégis 
megkockáztatjuk és Nógdrádsipektől tovább indulunk Hollókőre. Egy rövid szakaszon tisztás tűnik fel 
mellettünk, majd az erdőbe visszaérve az emelkedés erőteljesebb lesz, megkezdjük a kapaszkodást a 
Hegyes csúcsa felé. A Hegyes megmászására azonban nem kér az út, mindössze 20 méternyi 
szintkülönbség választ már el minket a csúcstól, mikor egy rakodóhoz érve utunk ereszkedni kezd. A lejtő 
egyre meredekebb lesz, a szintkülönbség csökkenésével pedig a havat eső váltja fel. A Nógrádsipeki előtti 
szántóföldekhez érve, már erősen küzdünk az elemekkel. Az eső és a sár valóságos dagonyává alakította 
át utunkat, óvatosan ereszkedünk le a csúszós úton. Helyenként már inkább az erdőszélet választjuk, 
nehogy elsüppedjünk a mezőgazdasági gépek által kivájt úton keletkező hatalmas sárban. Több mint egy 
órás sárdagasztás után érjük el Nógrádsipek első épületét, egy újabb mezőgazdasági telepet, majd 
csakhamar betonúton tudjuk pihentetni lábainkat. Rövid idő után elérjük a falu főutcáját, a kék jelzés a 
templom felett visz tovább minket. Ezen indulunk el, bár nem az utat szeretnénk folytatni, sokkal inkább 
a nógrádspieki pecsételőhelyet megkeresni. 10 perc után jelenik meg a pecsétjelzés, ezért balra 
fordulunk, majd egy kis utcán visszafordulva érjük el a Korona presszót, három napos túránk utolsó 
pecsételőállomását. Itt már ebéddel vár minket „sofőrünk”. A presszó teraszán megebédelünk, ám a kinti 
ülés egyre kényelmetlenebbül esik. Az utolsó etap mindenkit megizzasztott és most kezdjük igazán 
érezni, mennyit hűlt az idő a tegnapi napfényes nap után. Az sem kérdés már, hogy folytatjuk-e utunkat 
tovább, az utolsó kilométerek ugyanis rengeteget kivettek belőlünk. Hamar elfogyasztjuk tehát ebédünk 
utolsó morzsáit is, sártól cuppogó bakancsainkra zacskót húzunk, így ülünk kocsiba és indulunk haza 
Budapestre.





Országos Kéktúra 11.sz. túra 8-9. szakasz:

 Gerecse-hegység: Mogyorósbánya-Tokod – Dorog



Egy félév kihagyás után ismét visszatértünk a Kéktúra útvonalára. Ezúttal a Gerecse-hegység Mogyorósbánya-Dorog szakaszát szemeltük ki magunknak. Egy vénasszonyok nyarát idéző kellemes őszi napon indultunk útnak először kocsival Dorogra, maud utána busszal tovább Mogyorósbányára. 
A buszról leszállva, egy pillanat alatt zártuk szívünkbe a falut. Gyönyörű rendezett főtér, egyszerű mégis tiszta porták, és körülöttünk a Gerecse-hegysége magasodott. A főtéren tábla jelezte első pecsételőhelyünket, a Kakukk sörözőt. A szürreális kiépítésű Hidegecske-forrás mellett rátaláltunk a keresett helyre. El se lehet téveszteni, a ház oldalán hatalmas kakukk falfestmény jelzi célállomásunkat. A sörözőben kedves tulajdonos fogad elmondása és a bárpult körül elhelyezett képek szerint, gyakorlott túrázó ő is. Miután a pecsétet elkértük azonnal tanácsokkal látott el minket valamint felkészített arra is: „nem egyszerű szakasz ez.” A pecsét begyűjtése és az „energia szendvicsek” elfogyasztása után elindultunk vissza a főtérre majd a kapott információk szerint a falu panziójának oldalában egy gyönyörűen emelkedő kis utcán tértünk rá a Kéktúra vonalára. A falu mesésen elhelyezkedő temetője mellett elhagytuk a falut és egy vízmosáson indultunk egyre feljebb és feljebb. A szint alig észrevehetően, de mégis határozottan emelkedett a lábunk alatt. Velünk együtt és szemből is több túrázóval találkoztunk. Vannak, akik szintén a „kéket” teljesítették, mások gombát próbáltak keresni az erdőben és voltak, akik egyszerűen csak egy kellemes sétát tettek ezen a nyarat idéző őszi napon. Igen hamar elérkeztünk a Mogyorósbánya határában húzódó Kő-hegyre. Az út itt szűkké vált, egyszer csak egy szirt mellett haladt el utunk: alattunk Mogyorósbánya, előttünk messze a Duna, egyik oldalán Szlovákiával, a másik oldalon Esztergom és a Bazilika. A látvány pazar volt. Aztán folytattuk utunkat tovább bár kisebb kihívásokkal kellett szembenéznünk. Az út meredeken lejtett, miközben olyan keskeny volt, hogy sokszor kacsázva, lábainkat egymás elé rakva tudtunk csak haladni rajta. Hamarosan ismét egy réthez értünk, ahol még egyszer, utoljára megmutatta magát nekünk a falu. Ezután indultunk tovább a tokodi pincék felé. Az út itt a figyelmünket kérte ugyanis egy alig észrevehető helyen a Kéktúra letért a széles útról, hogy egy ligetes részen keresztül vezessen el minket Tokod pincesorához. Az út itt kiszélesedik, a borospincék egy kvázi teret formálva vettek minket körbe. A műúton továbbhaladva hirtelen egy hatalmas kék jelzés, rajta nyíl hívta fel magára a figyelmet. Mi eleget tettünk a hívásnak és a jelzés szerint jobbra kanyarodtunk az egyik kis pincéhez. Itt találtuk meg az útleírásban emlegetett alternatív pecsételőhelyet a Kavics-lak kavicsházikóba rejtett stílusosan kavicsra erősített pecsétjével. 
Az alternatív pecsét megszerzése után folytattuk utunkat. Hamarosan elértünk egy országútra, melyet keresztezve rátértünk a tokodi bevezetőútra. Egy ideig a műúton haladtunk, majd a jelzés jobbra, egy poros földútra terelt minket. Itt már egy érezhetőbb emelkedő következett, sokkal meredekebb a szintemelkedés mint korábban, oly annyira, hogy a Hegyes-kő előtt elhelyezkedő Kiskő tetejére egy szinte vízszintes emelkedőn kellett feljutnunk. A dombtetőre érve pillanatra megpihentünk, visszatekintve szépen rajzolódott ki a Kéktúra általunk megtett eddigi szakasza, jobbra tekintve pedig ismét megláttuk az esztergomi Bazilikát. Gyönyörű kilátásokkal kényeztetett ez az út minket idáig. A Hegyes-kő megkerülése után ereszkedtünk le Tokodra a rusztikus nevű Aladár-kocsmához, második pecsételőhelyünkhöz. A bányászváros „szocreál” hangulata, a helyiek söröskorsókban mérendő közvetlensége már-már a Jiří Menzel-filmek hangulatát idézte egyedi bájt kölcsönözve ezzel a falunak. Tetszett. Ahogy a helyiek egyszerű kedvessége is, miközben hellyel kínáltak minket, túránkról érdeklődtek. 
A kocsma teraszán tett pihenőnk után visszatértünk a falu főterére, itt balra kanyarodva hagytuk el a falut. Előttünk a következő célpont, a Nagy-Gete hegycsúcsa. Tekintélyt parancsoló még így távolról is. A falut elhagyva több túracsoporttal is találkoztunk, akik feltehetőleg szintén a Gete csúcsára szeretnének feltörni. Figyelmetlenségünk miatt, sajnos, sikerült elkerülnünk azt a leágazást, melyről az útleírás ír, így csak egy kis kerülő útján egy meredek völgyet megmászva tudtunk visszatérni a kék jelzéshez. Ezután következett a túra legembertpróbálóbb szakasza, a Nagy-Gete megmászása. A hegy nem kímélt minket és azonnal, ellent mondást nem tűrően rendkívül meredek, keskeny és köves emelkedőket helyezett elénk kihívásként. Csak néha-néha törte meg utunkat egy-egy rövid szintezős szakasz, hogy aztán annál meredekebben folytatódjon az út tovább. Tényleg az eddigi Kéktúra legkeményebb szakasza ez. Fáradtan, kimerülve értünk a hegycsúcsra és a kereszt tövében kiépített padokon szó nélkül nyúltunk a kávéfőzőért, hogy a most különösen kiérdemelt túrakávénkat elkészíthessük. Muszáj volt egy kicsit hosszabb ideig pihennünk itt, elfogyasztani uzsonnánkat. Eközben turistacsoportok jönnek-mennek, úgy tűnik népszerű túracélpont ez a kihívást jelentő csúcs. 




A kávé, szendvicsek elfogyasztása után útra keltünk egy kellemesen lejtő úton. A kimerítő túránk csakhamar egy kellemes erdei sétává avanzsálódott át. Dorogig kényelmes tempóban, beszélgetve tettük meg az utat az Uradalmi-erdőn keresztül vezető ösvényen. Tökéletes levezető ez a mai Kéktúra rövidnek hitt, ám annál erőteljesebb szakaszának. Dorogot a város ipari része felől értük el, egy forgalmasabb csomópontot elhagyva azonban a Kék-út egyenesen ahhoz a parkolóhoz futott ki, ahol kocsinkat reggel hagytuk. Felszerelésünket bepakolva, végül kocsiba szálltunk és hazaindultunk, Budapestre.




Országos Kéktúra 17. sz. túra: Börzsöny-hegység: Nagymaros – Nógrád

Országos Kéktúra 18. sz. túra I. szakasz.: Cserhát: Nógrád – Katalinpuszta


1. nap: Nagymaros-Kisinóc (kb. 21 km) 

Kéktúránkat a húsvéti hosszú hétvégén folytattuk. Tavaly áprilisban kis csapatunk három tagja egy „patak-túra” során botlott bele a kisinóci turistaházba. Az akkori kellemes élmények és kedves fogadtatás sarkallta őket arra, hogy húsvéti túránkat e környékre szervezzük. 





Szombaton a Nyugati pályaudvarról indultunk.  Vonattal vettünk utunkat Nagymaros felé, majd miután a nagymarosi vasútállomáson begyűjtöttük pecsétünket, túránkat a város mesésen macskaköves utcáin folytattuk. Az egyre meredekebb emelkedők után magunk mögött hagytuk a települést, hogy utunkat egy kis pihenő után, az erdőben folytassuk tovább. Szebb tájon nem is kezdhettünk volna neki húsvéti túránknak. Bár az erdei szakasz se kímélte tüdőnket, közben mégis felüdülést tudtunk nyerni a mellettünk futó patak vagy a földön és a kidőlt fák oldalán zöldellő mohák látványából. Az időjárás-jelentés nem túl sok jóval biztatott minket ezen a hétvégén, ám aggodalmunk már a túránk elején szertefoszlott. A fák ágai között fényesen ragyogott be a tavaszi napfény, még szebbé varázsolva a Templom-völgy látványát. Egy rövid, igen meredek kaptató után gyönyörű panoráma fogadott minket. A fák ágai között a Duna kanyarulata sejlett fel. Rövid tanakodás és a GPS koordinátáit megvizsgálva kis csapatunk itt egy kis időre ketté vált. A férfi társaság egy rövidebb, ám annál meredekebb kitérőt tett, míg a lányok a kijelölt túraszakaszon folytatták útjukat. 



Útjaink egy tavaszi virágokkal zöldellő mezőn keresztezte egymást újra. Ezen a virágos mezőn folytattuk utunkat, míg meg nem pillantottuk a Julianus-tornyot. Frissességünket jelezte, hogy szinte egyértelműen a torony megmászása mellett döntöttünk. A kilátó tetején páratlan látvány fogadott minket, a Duna-kanyar szélese terült el előttünk körbe. A panoráma jó néhány percig rabul ejtett minket, majd miután kigyönyörködtünk magunkat, egy lejtőn folytattuk utunkat, mely végül a Világos-téri réten végződött.


 A rét szélén fekvő padokon kis pihenőt vettünk, megebédeltünk miközben a nap még mindig teljes erővel sütötte hátunkat, arcunkat. Utunkat folytatva egy rövid erdős szakasz után értünk ki a Köves-mező tisztására. Itt balra fordultunk, majd egy tanösvény nyomvonalán haladtunk végig. Kiscsapatunk minden tagja egyetértett abba, hogy az eddigi szakaszok közül a Börzsöny-hegysége bánik a „legvendégszeretőbben” a turistákkal. Utunk során számtalan pihenőpadot, szalonnázó helységet, sportpályát találtunk, ami pihenésre, feltöltődésre csábítják a megfáradt lábakat.  A tanösvény egy szakasza egy tisztás szélére vitt minket, ahol, a kitett táblája szerint, az elkövetkező napok megpróbáló célja magasodott előttünk: Nagy-hideg-hegy és Csóványos. Tiszta szemmel is jól láthattuk, hogy a hegyek csúcsait hó borítja, amit még kicsit nehezen tudtunk elhinni a napsütötte tavaszi időben. A tisztás széléről kissé hullámvasutazva folytattuk utunkat. Először egy éles lejtő várt minket majd utunk hirtelen emelkedve vezetett felfelé a törökmezői turistaház felé. 




A pecsét és egy kis frissítő begyűjtése után ismét egy lejtő következett. A lejtő alján viszont páratlan látvány fogadott minket, amiért egy kis időre le is tértünk utunkról. Egy hegyi patakon átívelő fahíd után jobbra fordultunk, hogy a patak útját folytatva egy halastóhoz jussunk. A Börzsöny-hegyei között megbúvó öböl felfrissítő látvány volt a szemnek. Mindenki telefonjához, fényképezőgépéhez kapott, hogy megörökítse a kilátást. A kis kitérő után utunkat először az erdőben folytatjuk, majd hamarosan egy tisztás szélére értünk, a szántás mellett haladva pedig folyamatosan kerültek le rólunk a meleg kabátok, sálak, sapkák. Mindannyian élveztük a napfényt és a nem-várt, épp ezért annyira jóleső meleg időt. Majd utunk újból visszatért az erdőbe, ám nemsokáig. Hamarosan betonútra értünk és egy kereszteződés után továbbra is a betonúton maradva hamarosan elérjük Kóspallag határát. A falu templomának oldalában jobbra kanyarodtunk és egy földútban végződő zsákutcából hamarosan elértük a falu Kálvária-dombjának alját. Ismét meredek emelkedő kezdődött, amit a délutáni tűző napfény és a kezdődő fáradtság miatt mindannyian már kissé nehezebben, szuszogva teljesítettünk. GPS-ünk szerint azonban már nem messze volt aznapi úticélünk, a kisinóci turistaház. Addig viszont még, sajnos, hátra van aznapi túránk talán legkevésbé karbantartott szakasza. A Kálvária-dombot elhagyva utunk az erdőben folytatódott ismét, ám ez a szakasz vagy frissen kiépített, vagy nincs jól karbantartva, ugyanis út híján inkább csak a fákon lévő jelzésekre tudtunk hagyatkozni. A Ló-hegyi patakhoz érve újabb nehézséggel kellett szembenéznünk. Utunk a patakon túl húzódott, viszont az erős sodrású víz mentén sehol se találtunk lehetőséget átkelésre. Végül a felgyülemlett uszadékfán találtunk kapaszkodót lábunk számára, majd túrabotok segítségével óvatosan átevickéltünk a túloldalra. Az út még ezután se kímélt minket. Ágas-bogas, indás, kiépítetlen ösvényen folytattuk utunkat, ami fáradt lábainkat még jobban megerőltette. Aztán egy meredek emelkedőn felkapaszkodva késő délután elértük végállomásunkat, a kisinóci turistaházat, ahol hosszabb pihenőt vettünk.




 A kisinóci turistaház húsvéti túránk első szállása. A turistaház kedves intézőnője megérkezésünk után egyből szobánkhoz kísért minket, ahol csomagjainkat lepakolhattuk, és forró fürdőt vehettünk illetve a pecsétet is begyűjtöttük. A turistaház épületében vacsoraként hatalmas adag rántott hús, sült krumpli és rizs fogadott minket házi csalamádéval. Az este még lelkiekben felkészítettük magunkat a holnapi hosszú menetre, memorizáltuk az útvonalat, megnéztük, hol mekkora szintemelkedésre számíthatunk. 30 kilométeres szakasz várt ránk, mely érinti a Nagy-Hideg-hegy és a Csóványos csúcsait is. Kimerítő másnapra számítottunk, ezért mindannyian korán nyugovóra tértünk. 






2. nap: Kisinóc-Magyarkút (kb. 33 km)



Vendéglátóink reggel 8-kor húsvéti reggelivel vártak minket: sonka, főtt tojás, házi torma, kenyér, lekvár, vaj és zöldségek sorakoztak az asztalon. Jóízűen megreggeliztünk, majd csomagjainkat magunkhoz vettük és elköszöntünk kedves vendéglátóinktól. Vendégszeretetük most se okozott csalódást nekünk és ahogy utunkat a patak mentén az erdő felé vettük, ismét nyugtáztuk: ha tehetjük, még visszatérünk hozzájuk. Ismét átkeltünk a Ló-völgyi patakon, majd elkövetkezett utunk talán legkimerítőbb szakasza: a nagy-hideg-hegyi és csóványosi csúcsok megmászása. Az út nem hitegetett minket, nem kertelt, rögtön a közepébe vágott és szinte azonnal egy rendkívül meredek, kimerítő emelkedőn kaptatunk felfelé. Egyikünk se panaszkodott, hiszen már előző nap felkészültünk a megpróbáltatásra. A Nagy-Hideg-hegyre vezető első szakasz kilométerenként 100 méteres emelkedést ígért nekünk és ezt be is tartotta. 700 méteres magasságra érve, közel egy órás kaptatás után aztán a túra megkegyelmezett nekünk. Egy fenyves erdőbe érve a szinte emelkedés szinte teljesen megszűnt. Az út mentén pedig megpillantottuk az első hófoltokat. Ez volt viszont szinte az egyetlen dolog, mely ezen a szakaszon felüdülést jelentett számunkra. Az utat mély nyomvonalak mélyítették, árkosították, ráadásul az elmúlt napok csapadékos időjárása rendkívül fellazította a talajt, ezért folyamatos figyelmet kívánt Tőlünk. Sajnos, az erdő maga sem nyújtott kellemes látványt. Az úton szétszóródott gallyak, kettévágott vagy a lejtőn meginduló fák látványa újból eszünkbe jutatta, milyen pusztítást végzett erdeinkben a novemberi fagy. Az erdőt elhagyva egy kisebb dimbes-dombos, hullámvasutas út után egyszer csak drótpályát látunk magunk mellett. Megérkeztünk a nagy-hideg-hegyi sípályák aljához. Innen már csak egy erősebb kaptató volt hátra és hamarosan a nagy-hideg-hegyi turistaházban találtuk magunkat. A házba lépve hatalmas élet fogad minket. Az étkező részben gyerekcsoporttal, kisgyermekes családokkal, idősebb és fiatalabb párokkal, sőt még négylábúakkal is találkoztunk. Kisinóci vendéglátóink reggel meséltek nekünk a turistaház sanyarú, elhagyatott sorsáról majd arról, hogy a tulajdonosváltást követően úgy tűnik újból élet szökött az egykori turistaházba. Ekkora életre azonban talán még egyikünk se számított. Az erős kaptató után muszáj volt leülni, hogy erőt merítsünk magunkba. Mindannyian szomjoltót vettünk magunkhoz és elfogyasztottuk a kisinóci turistaházban kapott szendvicseink egyikét. Mivel tudtunk, hogy nehéz menet vár még ránk, ezért mindössze 20 perces pihenőt adunk magunknak. 






A pecsét begyűjtése után útnak indultunk Csóványos felé. A turistaházban tapasztalt tömegáradat azonban továbbra sem apadt el. Ahogy egyre magasabbra és magasabbra másztunk a Csóványos felé tartó kaptatókon egyre több csoporttal találkozhattunk össze. Jó érzés volt ismét turista élettel találkozni az erdőkben, bár ennek az érzésnek egyre kevésbé tudtuk magunkat átadni. Figyelmünket ugyanis az egyre meredekebb emelkedők kötötték le. A csúszós-havas utak olyan feladatot támasztottak elénk, amire kevésbé voltunk felkészülve. Az elmúlt napokban inkább a nagy-hideg-hegyig tartó szakasz szintemelkedése riasztott minket, most viszont rá kellett jönnünk: a Csóványos ennél nagyobb feladatot tartogat számunkra. A kilátóhoz vezető végső métereket már szinte szikláról sziklára mászva tettük meg. A hegytetőre felérve csapatunk aktívabb tagjaiban még volt annyi erő, hogy a kilátót is megmásszák, a többiek a kilátó alján ebédeltek meg. Túl sok időnk nem volt a pihenésre, mert hosszú út állt előttünk, emellett pedig a frissen szállingózó hó is utunk folytatására késztetett minket. Indulás előtt még biztosítottuk magyarkúti szállásadóinkat, hogy biztosan érkezni fogunk. 
A Csóványostól egészen a Foltán-keresztig kellemesen ereszkedett le az utunk. A hegygerinc páratlan kilátást nyújtott a Börzsönyre. Az idő egyre tisztább lett, a havas tájat egyre inkább a tavaszi napsütéses, ébredező erdő látványa váltotta fel. A Foltán-kereszt után elérkeztünk a szakasz legkevésbé karbantartott részéhez. A jelek sajnos nem voltak egyértelműen kihelyezve, az út egy kerítés mentén vitt végig, csalános, dzsindzsás területeken, mely fáradt lábainkat még jobban megkínozta. Aztán a szakasz hirtelen merész lejtőbe váltott át, mely egészen a Sajt-kútig vezetett le minket. A kristálytiszta patakban megtöltöttük kulacsainkat, igyekeztünk egy kicsit kipihenni magunkat, hogy erőt vegyünk a hátralévő kilométerekhez. A Boros-patakon átkelve utunk kicsit monotonná válik, lábunk szótlanul falja a kilométereket. Végül egy gáton átkelve magunk mögött hagyjuk az erdőt és késő délután elérkezünk Nógrádra. A kedves kis falu szélén álló vasútállomáshoz sétálunk, ahol begyűjtöttük a következő pecsétünket. Az Országos Kéktúra 17. szakaszát lezáró lenyomat is bekerült tehát a füzetünkbe. 
Egy hosszabb pihenő után újból útnak indulunk. Megkezdjük mai napunk utolsó etapját Magyarkútra. A falu határát elhagyva csapatunk csakhamar kettéválik, akik elég erőt éreztek magukban kicsit nagyobb tempóra kapcsoltak, hogy a beígért 19 órás „befutóra” magyarkúti szállásadóinkhoz érhessünk. Az út eleje egy utolsó kihívást tartogat nekünk a Nagy-Kő-hegy csúcsának megmászásával. Innét azonban egy Dunára eső páratlan kilátással ajándékozott meg minket túránk. Egy-egy fényképen még megörökítettük a Dunakanyar látványát, majd búcsút vettünk tőle és egy hosszú kényelmes lejtőn ereszkedtünk Magyarkút felé. A kiírás szerint körülbelül 1 órára lehettünk úticélunktól, ami a leereszkedő napfényben különösen jó hírnek számított. Az út nagyrésze jól kiépített, széles, karbantartott turistaúton vezetett, ami segítette sebességünket is. Egy félórás út után aztán elhagytuk az erdőt és megpillantottuk Magyarkút házait. A lejtő itt kicsit meredekebbre váltott, a rakodó autók nyomvonalai miatt az út is egyenetlenebb lett, de a falu házai már reménykeltően magaslottak előttünk, ezért nem csüggedtünk, hanem töretlen tempóban követtük a fel-felbukkanó kék jelzéseket. A Keskeny-bükki patakon átkelve kicsit elbizonytalanodtunk. Kék jelzés jobbra, kék jelzés balra. Itt az úti leírásunkra bíztuk magunkat és elindultunk a falu felé. Körülbelül 200 méter után elértünk szállásunkra. Elfoglaltuk szobáinkat és mire kényelmesen leültünk volna kis csapatunk maradék tagjai is beérkeztek. Szállásadóink vacsorára terítettek, mi pedig gyors fürdőt vettünk.



 Fél óra múlva igazi terülj-terülj asztalkám várt minket. A magyarkúti erdei iskola ebédlőjében egy hatalmas vegyes tál fogadott, amit hálásan fogadtunk el. Megfáradt testünk ennél jobb fogadtatást nem is kaphatott volna. Szállásadóink készségesek voltak minden téren, kifogástalan vendéglátást kaptunk. Vacsora mellett pedig átbeszéltük a nap eseményeit, lepecsételtük füzeteinket, kinyújtottuk lábainkat és egyre nagyobbakat ásítottunk, így hamar nyugovóra tértünk.  

3. nap: Magyarkút – Szendehely, Katalinpuszta








Harmadik napon az előző napos kimerítő túra ellenére páran már egész korán felébredtünk. Fél nyolckor halkan lelopództunk és szállásadóinktól egy kis kávét kértünk. Nem siettünk sehova, egy rövidebb szakaszt választottunk mára, ezért a reggeli készülődést is elnyújtottuk. Végül 9 óra után búcsúztunk el a Magyarkúti Fogadó és Erdei Iskola kedves tulajdonosaitól. Mielőtt elhagytuk volna szállásunkat, előtte még körbenéztük. A faházak mögött fűzfákkal körbevett patakparti pihenő mindannyiunkat elvarázsolt. Aztán lassan útnak indultunk. Először az Irma-forrásnak vettük az irányt. Itt megtöltöttük kulacsainkat, majd elhagytuk Magyarkút házait és egy kellemes, napfényes erdei úton elindultunk „ideiglenes” végállomásunk felé.






 Fáradt lábainknak mindössze egy 6 kilométeres enyhe levezetést terveztünk, ezért túránkat kellemes tempóban tettük meg. A szakasz is kegyes volt hozzánk, végig egy szintben haladtunk, gyönyörű tisztásokkal. patakkal, halastóval felüdített erdei szakaszon hirtelen értük el a következő település, Szendehely határát. A falun áthaladva egy kis patak mellett vitt le utunk a célállomásig. A szűk turistaút és a kis patak mesés tájat varázsolt elénk, majd hamarosan egy betonúton haladva értük el a katalinpusztai turistaközpontot. 




A modern központ pénztárja mellett megtaláltuk a pecsétünket is, így füzetünkbe nyomhattuk húsvéti túránk utolsó pecsétjét. Ezután a központ egyik padján elfogyasztottuk a magyarkúti szállásadónktól kapott szendvicseinket, majd a turistaközpont parkolóján keresztül a katalinpusztai buszmegálló felé vettük az irányt. Az idő hűlni kezdett és tagjainkban is éreztük, hogy még közel se tudtunk eleget pihenni a tegnapi túránk után. A hazafelé út egy sajnálatos „rossz emléket” azért még hozott magával, mikor az általunk választott buszjárat szabad hely hjján nem tudott minket felvenni, így a félórás várakozás, sajnálatos módon másfél-kétórássá nőtt. A következő busszal azután szerencsénk volt és egy rövid, 40 perces út után elértük Budapest határát. A buszról leszállva mindannyian hazavettük az irányt, azzal a büszke tudattal, hogy egy újabb, ráadásul ezúttal igen hosszú szakaszt teljesíthettünk az Országos Kéktúrából. 





Országos Kéktúra 12.sz. túra: Pilis: Dorog - Piliscsaba


Kéktúránkat közel két hónapos szünet után tudtuk folytatni. Március vége tökéletes kirándulóidőt hozott, ezért egy vasárnapon kocsiba ültünk és Piliscsabára utaztunk, hogy tovább folytassuk túránkat.
A dorogi vasútállomás forgalmi irodájában begyűjtöttük pecsétjeinket, majd a vasúti aluljáró irányába indultunk. A sínek túloldalán egy lakótelep mellett folytattuk utunkat. A dorogi focipálya mellett elhaladva nemsokára balra fordultunk, majd a Petőfi téren megpihenve, csomagjainkat elrendezve hamarosan elhagytuk Dorogot. A Kenyér-mező patak hídján továbbjutva a lőtér és egy kutyakiképző iskola mellett előbb egy tisztásra jutottunk, majd a Kék-túra egy friss irtáson folytatódott. A tavasz még ébredezik, ezért a csupasz fák keltette különös, elhagyatott érzést csak erősítette a szürke, füstölgő talaj látványa. Az irtást magunk mögött hagyva, kis időre egy aszfalt útra kerültünk, majd hamarosan elértük Kesztölc határát. A határban lévő patakot keresztezve értük el a bezárt Hársfa sörözőt. Itt egy kis időre elbizonytalanodtunk, ugyanis sehol se találtuk a GPS és a túraútvonal által megjelölt kék jelzést. Egy kicsit messzebb azonban frissen festett fehér négyzeteket találtunk és pár utcával feljebb meg is találtuk a keresett kék jelzést.



Kesztölcöt elhagyva Klastrompuszta felé vettük utunkat. Baloldalt erdő, jobboldalt tisztás mellett haladtunk el, majd nemsokára elértük a falu határát. Először a tisztáson elnyúló turistapihenőre figyeltünk fel, majd egy kisebb kaptató után elértük a klastrompusztai pálos romokat. Itt megpihentünk, begyűjtöttük pecsétjeinket, és természetesen elkészítettük az elmaradhatatlan, frissen főtt kávénkat is. Kemping gázfőzőn, kotyogós kávéfőzőben.



Miután szendvicseinket elfogyasztottuk és kávénkat is megittuk az erdőnek vettük az irányt. Az erdő szélére érve hamarosan szántóföldek bukkantak fel. A frissen felszántott földek monoton „szürkeségét” hol magaslesek, hol elfelejtett betonkeverők törték meg vidámságot csempészve túránkba. A szántóföldek után egy löszös árokba érve lassan elértük Piliscsév szélét. A falu központját jelentő templomot elhagyva balra fordultunk. Hamarosan egy elkóborolt eb szegődött mellénk, végigkísérve minket a falun, egészen az erdőszélig.  Piliscsévet elhagyva homokos erdei úton folytattuk túránkat. A terep hosszan nyúlt végig, szintemelkedés nem is volt. A fák még csupaszon meredtek az ég felé, de az erdő talaját már megbújó lila ibolyák próbálták színesíteni. Ők már jelzik, itt a tavasz. Végül egy hosszabb etap után az erdő végén házak körvonala sejlett fel, elértük Piliscsaba határát. A Csévi úton végighaladtunk majd egy kis idő után a Wesselényi utcára kanyarodtunk, hogy elérjük ideiglenes végállomásunkat, a piliscsabai vasútállomást.  A forgalmi iroda előtt már ott várt minket a jól ismert kék pecsét. Füzetünket lepecsételtünk, majd autóba szálltunk és jól eső érzéssel hazaindultunk.







Országos Kéktúra 13.sz. túra: Budai-hegység: Piliscsaba - Hûvösvölgy


Az új év egy hirtelen elhatározást hozott: legyen az idei túráknak valami közös kerete, célja. Kezdjük el az Országos Kéktúrát. Az elhatározást gyors megvalósítás is követte, és délután már kezünkben is volt négy igazolófüzet, melybe utunk során a pecséteket gyűjthetjük szorgosan. Első utunk Piliscsabára vezetett, itt kezdtük meg a túra 13. szakaszát és vele együtt magát a Kéktúrát is.

A megjósolt eső, havas eső és szél se szegte kedvünket, és a vasútállomáson begyűjtött pecsét után elindultunk a következő pecsételő pont felé. A Kőris-völgy túraösvényét elhagyva a Bükkös-árok meredek emelkedőin már egyre zordabb időjárás fogadott minket, mely a Nagyszénásra érve viharos hóesésbe csapott át. A Nagyszénási turistaház megmaradt falai mellett egy rövid időre tábort vertünk, hogy frissen beszerzett turistapalackunkat is próbára tegyük. A hideg szél és hóvihar dacára sem lankadó türelmünk végül elnyerte jutalmát és hamarosan frissen főtt kávéval tudtunk erőt meríteni a következő pecsételő pontig hátralévő kilométerekhez.








A zsíroshegyi ponttól kicsit tartottunk, mert pecsételő párnának egyelőre híjján voltunk. A Muflon Itató kedves személyzete azonban hamar a segítségünkre sietett és a fűszeres forralt bor elfogyasztása közben már meg is szereztünk egy újabb pecsétet. A Hűvösvölgy felé tartó szakaszon már csak két kihívás várt minket: a Remete-szurdok meredek, sziklás lejtője majd egy kis patak, melyen, híd híján, az általunk összedobott kidőlt faágak segítségével keltünk át. Máriaremetén egy kis kitérővel útba ejtettük a máriaremetei kegytemplomot, majd mécsesünk meggyújtása után a maradék kilométereket lakott településen gyalogolva tettük meg. A nap már erősen hanyatlott mire a Hűvösvölgyi Gyermekvasút állomására értünk, de szerencsénkre, még pont nyitva találtuk a forgalmi iroda ajtaját, hogy harmadik pecsétünket is begyűjtsük, és ezzel együtt teljesítsük a Kéktúra „első” szakaszát.   







Országos Kéktúra 14.sz. túra: Budai-hegyés: Hűvösvölgy - Rozália téglagyár


Az előző héthez képest már sokkal enyhébb, túrázóbarátabb időjárás fogadott minket. Ez a túrázók létszámán is meglátszott. A mostani szakaszt fordított irányban tettük meg, ezért első állomásunk a Szentlélek tér volt, ahol a 218-as busszal közelítettük meg a Kéktúra Rozália téglagyár pecsételő pontját. Az egyszerű szóló busz tömve volt turistákkal, fiatalokkal és idősekkel egyaránt, mely egyszerre keltett felemelő és frusztráló érzést bennünk. A túrázók száma a téglagyári megállónál sem lankadt, és nagy meglepetésünkre az első pecsételő ponton kisebb tömeg fogadott minket. A sorban állás azonban most örömmel töltött el minket. Jó érzés volt ennyi túrázót egy helyen látni. Találkozni olyan emberekkel, akik szintén ezt az utat járják.
Pecsétünk megszerzése után a gyár oldalában folytattuk utunkat. Egy kellemes, nem túl megerőltető túrára számítottunk mindannyian. A szint azonban elég hamar emelkedni kezdett talpunk alatt és egy kanyargós kaptatón felérve szépen-lassan magunk mögött hagytuk a téglagyár falait. A táj gyönyörű volt, az idő kellemes, az úton pedig számos túrázó. Így értünk el első pecsételő állomásunkig a Virágos-nyereg büféhez. Utunkat innét egy tisztáson át folytattuk a Hármashatárhegy tornya irányában. Az utat még mindig erős emelkedők és lejtők színezik, ezért a könnyed túra gondolata hamar szertefoszlik bennünk. Sebaj, a következő pecsételő ponthoz érve olyan látvány fogad minket, mely egy kis időre feledteti velünk a nem tervezett szintkülönbségeket. Az előttünk lévő táj egyben további utunkat is mutatja, többe között a Hármashatárhegyi repülőteret is, ahol a színes vitorlázórepülők csempésznek egy kis színt a ködös téli tájba.







Miután begyűjtöttünk újabb pecsétünket, utunkat folytatjuk. A szint egyre inkább csökken és mi utunk nagy részét aszfalt út mellett folytatjuk. A Fenyőgyöngye Étteremben édes forralt borral melegítjük fel magunkat, hogy az út hátralévő részéhez erőt merítsünk. A meglévő  kilométerek már főképp lejtőkön vezetnek. Erősebb kaptatóra csak az étterem elhagyása után kerül sor. Az Árpád-kilátónál rövid időre megpihenünk, majd a gyönyörűen kiépített turistaúton már kissé gyorsabban haladunk tovább, hiszen délután egy zarándok előadás vár ránk. A turistaút „zsúfoltsága” azonban még mindig lenyűgöz minket, főleg mikor egy „turistaút-kereszteződéséhez” érve az erdei Moszkva téren érezzük magunkat. Turistaútvonalak, túrázók keverednek egymással. Nemsokára elérjük a vitorlázóteret is. Az út vége enyhén sietősre sikerül, hogy még időben elérhessünk az említett előadást, így érjük el szakaszunk végső állomását a Hűvösvölgyi Gyermekvasútállomást, ahol kéktúránk „második”, 14. szakasza a végéhez ér.








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése